Sziasztok!
Rég írtam nektek. Eltelt egy nyár és egy ősz, egy tél és itt a tavasz. A napok csak úgy elrohantak, de nagyon sok jó dolog történt. Az első sztori amit megírok nektek, tavaly nyár végén történt és nagyon random volt, nagyjából egy hét alatt alakult meg az esemény és a lehetőség.
Mondtam nektek, hogy elmegyek nyaralni, méghozzá olyan helyre, ahova repülővel kell menni. És képzeljétek, sikerült! 🙂
Az úti cél: London.
Hirtelen történt… kiderült, hogy egy gyerekkori barátom Londonban él. Meghívott és éltem a lehetőséggel. Augusztusra tűztük ki az időpontot, akkor volt a legoptimálisabb. Az előző hónapokban letudtam a modulzáró vizsgákat, az utolsó nagy hajrá pedig októberben volt. Tehát az augusztus tökéletes időpont egy kis nyár végi kikapcsolódásra. Izgatottan vártam az indulás napját, hisz sosem ültem még repülőn és nem jártam Londonban sem. Nem is én lettem volna, ha nem rengeteg kalanddal fűszerezve telt volna el az a pár nap.
Reggel 9:00-kor indult a gép. Alaposan utána jártam, hogy mi a menet a reptéren, ezért nagyjából 06:30-kor a BUD kapujában álltam izgatottan. Beléptem egy nyüzsgő, még kicsit álmos világ kapuján, én mégis éberen, izgatottan térképeztem fel a terepet. Megtaláltam hol kell feladni a bőröndöt, hamar le is tudtam és utána … akkor most merre is kell mennem utána? Látta egy ott dolgozó kedves hölgy a tanácstalanságom és még végig se gondoltam, hogy mit is akarok, már a segítségemre sietett. Útbaigazított, így hamar eljutottam az első ellenőrző pontig. Táska ládába bedob, átvilágítják, nagyon izgi, engem is átvilágítanak, mégizgibb, minden simán ment és nagyjából 5 perc múlva már a boltok között sétáltam. Megnéztem a repülőjegyem, fél 9-kor van kapunyitás, szuper, van még több mint egy órám. Felmentem a skycourt-re, ittam pár kávét, közben hívtam az ismerősöm Londonban, aztán olvasgattam, szépen eltelt az idő. Ránéztem az órámra, ami épp 8-at mutatott. Szuper, gondoltam elmegyek mosdóra és megkeresem a kaput. Ez a gondolat volt a további szerencsém…
Irány a D kapu, oda szól a jegyem, azt kell megtalálnom! (megjegyzem soha nem voltam még a reptéren mint utas) Sétálok sétálok, B kapuk, A kapu. Kénytelen voltam rájönni, hogy sikerült pont az ellenkező irányba elindulnom és a reptér teljesen tök totális másik felén vagyok. Ebben a felvetésemben megerősítést is szereztem egy boltban dolgozó segítőkész hölgy személyében és elindultam az épület másik felére. Zárójelben megjegyzem, nem 3 perc volt, időben induljatok el. 🙂 Aztán amikor már egész jó irányban voltam, belefutottam egy hatalmas, kígyózó sorba. Sok kapu, amiből kettő működött… az emberek türelmesen libasorban álltak, ami ráadásul eléggé lassan haladt és az én órám 08:20-at mutatott. A kapu 10 perc múlva nyit, de az ahol én vagyok, na az még mindig nem az a kapu ami kell nekem a gép pedig 9-kor indul. Egyből fényképeztem a terepet és el is küldtem londoni ismerősömnek, hogy jó helyen állok-e egyáltalán sorba? A válasz … igen… de át kellene jutnom a kapun viszonylag rövid időn belül. Folyt a diskurzus, eltelt még pár per és egy ember ment át a kapun ez idő alatt, jóval előttem. Ekkor ismertem fel a tényt, hogy ha kivárom a sort, lekésem a repülőt és viszlát londoni kiruccanás. Szép … kellett nekem ücsörögni a teraszon és kávézgatni. Senki nem mondta, hogy itt ekkora sor lesz és a kapu között van egy sokkal több időt igénylő kapu! Nos, összeszedtem minden bátorságom és angol nyelvtudásom, átbújtam a szalagok alatt és megrohamoztam az ép sorra kerülő hölgy mögötti házaspárt, majd pironkodva, paradicsom-vörösen megpróbáltam elmondani, hogy előre engednének-e mert le fogom késni a gépem, ami mindjárt indul. És láss csodát, megértették… sőt az a lány is megértette aki pont jött volna, mondta, hogy menjek. Nagyon hálás voltam neki. Átjutottam, de még így is kellett futnom egy jó kis távolságot, hogy odaérjek ahhoz kapuhoz amelyikhez kellett, ami nagyjából az utolsó volt az épületben. (De jó, hogy elkezdtem sportolni és nem fulladoztam amikor odaértem a tett helyszínére). A kapu meglett, pont nyitásra értem oda, szerencsémre kicsit megcsúsztak a repülőjegyen feltüntetett időponthoz képest. És végre, elindultunk a repülő felé, ami már ott, ahogy előttem állt egy csodálatos és impozáns látványt nyújtott. Oké, nem nagy kaland, de annak aki még soha nem ült repülőn és nem is járt ilyen közel hozzá, nagyon klassz élmény. Keresem a székem, és juhúúúú, az ablak mellé szól, pont a szárnynál. Oda kaptam az ülést, ahova szerettem volna. Befészkeltem magam és vártam, hogy megkezdődjön az utazásom.
Persze nem is én lennék, ha nem történne itt is valami. Kigurult a repülő a kifutó pályára és 10 perc várakozás után, a pilóta a következőket mondja: “
Hölgyeim és Uraim, kis probléma adódott a hajtóművel. De újraindítunk mindent és megkezdjük a felszállást.”
Remeeek, kedves légiutaskísérő kishölgy, merre találom az ejtőernyőt?
Persze semmi gubanc nem volt, csak az ember nem ezt akarja hallani az első repülőútján. 🙂 Két és fél óra alatt meg is érkeztem. Az már alig említésre méltó, hogy amikor a londoni terminálba bementünk, én jobbra mentem és csiszatoltam lelkesen a személyimet az érzékelőhöz, de nem akart nyílni, majd nyomozói vénámnak köszönhetően észrevettem, hogy mindenkinek útlevele van itt… és a jött a felismerés, nekem balra kellett volna menni. Az eddig angolul karattyoló emberi hústorony rám nézett, látta a személyit a kezemben, mosolygott, majd magyarul megszólalt: “igen kisasszony, magának balra kell mennie”
Köszi. No de, kijutottam, az ismerősöm már várt rám, “Heeellllóóóó London”, megjöttem. Elindultunk a szállásra, az országra jellemző időjárás is megérkezett menet közben, elkezdett szakadni az eső… miért is ne? A fehér conversemet majd kimosom… Sebaj, a buszról leszállva szerencsére nem kellett sokat sétálni.
Az első nap délután kis sétát tettünk a környéken, majd a következő nap egész napos bringatúrán voltunk, végig hasítottunk a Temze partján a bicikliúton, azaz már ahol volt. Rengeteg szép helyet barangoltunk be és kellőképp elfáradtam estére. Aztán a harmadik nap volt a legizgalmasabb, amikor is egyedül mentem el felfedezni Londont, pontosabban Greenwich volt az úti cél, a kezdőmeridián és az Obszervatórium. Azt kell, hogy mondjam, az útvonalterv szerint sokkal kevesebb pötty volt a távolság, mint amennyit valójában megtettem. 😀 Soha ne higgyetek az útvonal-tervezőnek. Kalandozásom során csak kétszer tévedtem el, gyanúsan eltűntek a turista társaim a látómezőmből, de kis bolyongás után mindig visszataláltam a helyes útra. Sok szép dolgot láttam. Betévedtem kiállításokra is, megörökítettem videón a kalandjaim. Már amikor észrevettem, hogy nem nyomtam meg a felvétel gombot és volt kedvem újra végigsétálni az egész kiállítást. 😀 Oké, az igazsághoz hozzá tartozik, hogy ezt már útközben eljátszottam, hogy elindítottam a kamerát, dumáltam, kommenteltem, majd rájöttem, hogy csak azt hittem, elindítottam a kamerát. Ezt az egész nap alatt 3-szor sikerült előadnom. Az volt a szerencsém, hogy nem látta senki. Szóval kiállítások, látnivalók és megtaláltam a keresett objektumot és látványosságot. Egy életre szóló élmény volt. Nagyjából este 7 volt mire visszaértem a szállásra. Kellemesen elfáradtam, majd este a házigazdám lakótársával folytattam diskurzust, ami azért volt élmény, mert olasz srác borzasztó angollal és magyar lány kevés angol tudással. De a google fordító a jó barátunk, volt angol-olasz, magyar-olasz, magyar-angol fordítás is. 😀 A következő két napban szintén bicikli túrán voltunk a város szívében. Jártam a Piccadilli circus-on, voltunk a Trafalgar téren, jártam a Londoni Nemzeti Galériában. Akartam látni a híres Big Bem-et is, de pechemre be volt állványozva teljesen felújítás miatt és semmit nem lehetett látni.
Az utolsó napon, indulás előtt pár órával egy kisebb baleset ért, sikerült lendületből megfejelnem az asztal sarkát, régi jó módszerrel, hideg víz alá tartott konyhakéssel lenyomtam a kezdődő szarvat a homlokomról, aztán vizes borogatás. Szerencsémre nem volt vészes és feltűnő, egy kisebb puklival megúsztam az egészet.
Aztán késő délután indulás a reptérre. A hazaút már simán ment és este 11-kor landolt a gép Ferihegyen.
Ezennel véget ért rövid, de annál eseménydúsabb első kalandom félig meddig egyedül egy másik országban.
Soha ne adjátok fel az álmaitokat!
Kommentek