Eltelt újabb két nap. Hű társam a kiselefánt aki a mellkasomba költözött még mindig velem van. És hozott egy új érzést.
Félelem…
Félelem az éjszakától. Lehunyom a szemem és Őt látom. Megrohannak az emlékek és a félelem. Félelem, hogy mi lesz velem. Velünk. Lehunyom a szemem. Sírok. Felébredek. Keresem Őt, de nincs mellettem. Ez nem az a hely. Lehunyom a szemem és mintha eltelt volna kb. 5 perc, sírok, felébredek. Felébrednek a másik szobában is a zokogásra… pedig csak őt keresem. Újból lehunyom a szemem és félek. Félek, hogy megint zokogva ébredek. Ez így megy egész éjjel amíg nem jön a reggel. Félek. Megtelik könnyel a szemem. Nem akarom. Nem akarok sírni, múlj el! Nem megy… még mindig itt van a kiselefánt és a félelem.
Félelem…
Félelem az evéstől. Muszáj, kell, de nem marad bennem. Nem jó ez így, nem vagyok önsanyargató, eszem… de nem marad bennem. Legalább is általában nem. Az elmúlt négy napban azért sikerült rekordot is döntenem, 3 banán ami az egyik nap azért megmaradt bennem. Több mint a semmi, csak múlna már el ez a fájdalom és félelem. Nem szeretem.
Félelem…
Nem hívom, nem keresem. Kiad valami hangot a telefonom, utánakapok félve, hátha Ő az… de nem. Csak egy hülye reklám. Szerettünk olvasni, sokat jártunk könyvesboltba, ahol igényeltünk törzsvásárlói kártyát, onnan jött az üzenet. Eszembe juttatja és hű társaim a kiselefánt, a könnyek és a félelem újra a mellkasomban dörömbölnek. Félelem, hogy mi az ami még rá fog emlékeztetni és ezt a maró fájdalmat elmélyíti bennem.
Félelem…
A rosszulléttől ami szintén elkísér minden nap. Rosszullét mindentől. Mert alig eszem, alig alszom, alig kapok levegőt, mert a kiselefánt a mellkasomon csücsül. Bemegyek dolgozni, az egyetlen dolog amibe menekülhetek, mert azt, amit csinálok, legalább szeretem. Persze napközben is elkísér a félelem. “De jó”, hogy az emberben fejlődése során kialakult a multifunkcionalitás képessége… úgy dolgozom, hogy eszembe jut s megrohannak a boldog és egyben fájó emlékek. Mindeközben dübörög bennem a kiselefánt és a félelem. Küszködöm a könnyeimmel, de nem megy. Nem akarok sírni mások előtt, ne sajnáljanak, erős vagyok. De akkor sem megy…Nem zokogok, nem zihálok, csak folyik a könnyem csendben. A bánat és a félelem könnyei.
Félelem…
Hazamegyek, egyedül vagyok. Megrohannak a könnyek, az emlékek és a félelem. Egyedül vagyok, most már sírok, zokogok, zihálok. Azt hiszem kiadom a fájdalmat ami bennem van, de tévedek. Csak átmeneti állapot. Elfogy a könnyem. Majd kis idő múlva újra kezdem. Zokogok, zihálok és félek.
Félek… mert lassan jön az éjszaka és vagyok én és a kiselefánt aki a mellkasomba költözött no meg új társunk a Félelem…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: